AZ ALÁBBI CIKK MEGJENÉSÉNEK HELYE, IDŐPONTJA:

Századok, 136. évfolyam 2002/3. szám 669-677. oldal

 

Botlik Richárd

 

1526. OKTÓBER 19.

(Adalékok Sárffy Ferenc győri várparancsnok jelentéséhez)

 

         II. Lajos (1516-1526) magyar király agnoszkálására nézve Sárffy Ferenc jelentése a leghitelesebb, és minden kétséget kizáró dokumentum. A győri várkapitány Brodarics István kancellárnak címzett jelentéséből kiderül, hogy a királyné őfelsége — II. Lajos özvegye, Mária — csak egy 12 főből álló lovaskíséretet kért Sárffytól, Czettrich védelmére.[1] Mária rendelkezése szokatlan volt, hiszen az ügy — ahogy azt Sárffy a jelentésének elején megítélte — nagyobb szabású annál, mintsem hogy egy királyi szolga azt minden szempontból megfelelően elvégezhesse. A jelen helyzetben azonban nem csupán a sértett önérzet (amiért a királyné nem tartott igényt személyére az agnoszkálási eljárásnál) vezérelte Sárffy Ferencet tettekre, hiszen — győri várkapitány lévén — személyében a győri király képe, vagyis a mohácsi csatát követő exlex állapotának egyik legstabilabb pontja, a török által sértetlen erőd katonai kormányzója, általános jogi eljárásban a király megtestesítője az a méltóság, akit — saját bevallása szerint — Mária kihagyna az agnoszkálás szomorú, de megtisztelő feladatából.[2]

        

Sajnos — a dokumentum hibás datálásából kifolyólag — Sárffy Ferenc jelentését számos bírálat érte a közgondolkodás részéről. Bartoniek Emma, a dokumentum fordítója 1526. december 14-re tette a jelentés keltezését, amely azonban több szempontból sem helytálló:

         1. Mert a Sárffy jelentésében szereplő „napokban” („His diebus…”) határozó ellentmond december 14-ének. II. Lajost a mohácsi csatát követően, tehát 1526. augusztus 29-én érte a szerencsétlenség, és abszurd lenne azt feltételezni, hogy az agnoszkáló bizottság valamelyik decemberi napon szállt volna ki a helyszínre a király holttestét felkutatni.

         2. Mert Sárffy Ferenc jelentése rendszerető ember jelleméről árulkodik, és ez összeegyeztethetetlen a decemberi dátummal. Ha októberben megtörtént az agnoszkálás, akkor Sárffy miért várt volna ennyi időt a jelentés elkészítésével? Semmiképpen sem azért, mert megfeledkezett feladatáról, vagy mert hallomást szerzett arról, hogy Brodarics István  egy tényszerű mohácsi visszaemlékezés írására készül — hiszen ez utóbbi csupán 1527 elején dőlt el.

         3. Mert Sárffy Ferenc Brodarics István kancellárnak és szerémi püspöknek címezte a jelentést. Brodarics István azonban 1526. december közepén már semmiképpen sem tevékeny tagja a Ferdinánd-hű udvarnak. Brodarics 1527 áprilisában tájékoztatta a lengyel királyi udvart a közte és I. Ferdinánd közti végleges szakításról. A szakítás okát a nagyszerű humanista azzal magyarázta, hogy jellemével ellentétes a Habsburg uralkodó politikája.[3] Voltaképpen az udvartól való elhidegülés első jelentős oka a Brodarics személyét ért sérelemben keresendő, ugyanis a kancellár nem kapott meghívót a Komáromba hirdetett, majd november 30-án Pozsonyba áthelyezett, és december 17-én Ferdinándot magyar királlyá választó országgyűlésre. December 17-e után Ferdinánd voltaképpen leváltotta Brodaricsot azzal, hogy a kancellári tisztségbe a veszprémi püspököt, Szalaházi Tamást emelte.

         4. Mert 1526. október 23-án Habsburg Ferdinándot a cseh országgyűlés Csehország királyává választotta meg. A cseh királyi címet korábban II. Lajos viselte, tehát a fent említett időpontig mindenképpen tisztázni kellett, hogy a magyar király valóban halott-e, s ennek legkézenfekvőbb megoldása az agnoszkálásban rejlett. Kínos jogi procedúrát vont volna maga után, ha a bécsi udvar csupán a híresztelésekre épít, s Lajos esetleg a török veszély elhárulása után feltűnik a politikai porondon. A Habsburg udvar — a Szapolyai Jánossal való versenyfutása miatt — későbbiekben elkövetett jogellenes lépéséből[4] nem indokolt levezetni a cseh rendek kapkodását.[5]

         5. Mert — és mind közül ez a legnyomósabb érv — Sárffy Ferenc 1526. október 19-ére                                  keltezte a Brodarics Istvánnak címzett jelentését. Ezt az adatot híven megőrizte az Acta Tomiciana gyűjtemény a szöveg részleges másolatában, és más források mellett a Bartoniek Emma 1926-ban megjelent fordításának alapját képező Pray már említett Annales…c. műve egyaránt. Mindkettő egyezik a keltezést illetően: „Ex arce Iauriensi, feria VI. post [fest.] Lucae, Evangelistae.”[6]

Magyarra fordítva: „A győri várból, Lukács evangélista ünnepét követő pénteken.”

Szent Lukács evangélista ünnepe október 18-án van, ez a nap 1526-ban csütörtökre esett. Ebből következik, hogy az ünnep utáni péntek voltaképpen az ünnepet követő nap, vagyis 1526. október 19-e volt. Ellentétben Bartoniek Emma Mohács Magyarországa c. forráskiadványával, ahol 1526. december 14-e olvasható, s amelyet az 1976-ban, a csata 450. évfordulója alkalmából megjelent Mohács emlékezete c. kötet változatlanul felhasznált.[7]

         Mi volt az alapja az egyébként kiváló fordító, Bartoniek Emma tévedésének? Lukács evangélista ünnepét összetévesztette Szent Lúcia, népiesen Luca napjával, melyet december 13-án ünnepelnek. Szerencsétlen módon mind Lukács, mind Luca ünnepe csütörtöki napra esett 1526-ban. Bartoniek azt viszont figyelmen kívül hagyta, hogy az Olaszországban Santa Luciának, a latin nyelvben szintén Luciának nevezett szent nem azonos a latinban ’Luca’-nak becézett Lukáccsal, és semmiféle kapcsolatban nem állt a magyar nyelv Lucájával. Sárffy láthatóan konkretizálta, hogy kire gondolt ’Luca’ kapcsán, nevezetesen: evangélista. Ha a magyarban Lucának hívott szent nevét akarta volna keltezésként megjeleníteni, nemcsak a ’Lucia’, hanem — utalva a 4. században vértanúhalált halt szent szimbólumára — a ’virgo’ — tehát szűz — jelzőt is használta volna.

         A történészek, a történelmi szakírók többsége nem esett bele a dátumfeloldás eme csapdájába. Bartoniek kortársa, Gyalókay Jenő A mohácsi csata c. tanulmányában helyesen október 19-ére datálta Sárffy jelentését, Nemeskürty István már idézett vitaindító monográfiájában szintén pontosan adta vissza a győri várkapitány keltezését, s e szerzőkhöz hasonlóan Barta Gábor, Perjés Géza, majd Kiss Béla egyaránt október közepére tették II. Lajos agnoszkálásának lehetséges időpontját.[8]

Az agnoszkáló bizottság minden valószínűség szerint október közepén valóban végezhetett a királyi holttest felkutatásával. II. Lajos testét Székesfehérvárra vitte Sárffy és Czettrich, majd a városból visszatértek Győrbe, ahonnan Sárffy 1526. október 19-i dátummal ellátott jelentését Czettrich kézbesítette Pozsonyba a kancellár, Brodarics részére. A jelentéssel minden olyan — korábban született — híresztelést tisztázni lehetett, melyek a legkülönfélébb módozatokban szóltak II. Lajos haláláról: néhányan megesküdtek rá, hogy látták Lajost még a csatát követő napokban is, ismét mások szerint a csatában bátran harcolt, és a harcmezőn esett el, megint mások azt terjesztették, hogy a magyar főurak egy csoportja orvul meggyilkolta, de voltak olyan híradások is, melyek egy konkrét személy, Szapolyai János keze nyomát vélték a gyilkosságban felfedezni. Ezeket a különféle híradásokat félreérthetetlenül cáfolta Sárffy Ferenc jelentése. Az agnoszkáló bizottság vezetőjének, Czettrich Ulrik királyi kamarásnak, a szerencsétlenség szemtanújának a király holttestének megtalálásáig, és a jelentés részleteinek ismertetéséig senki sem hitt. I. Zsigmond (1506-1548) lengyel király, II. Lajos nagybátyja Habsburg Máriának, Lajos özvegyének írott levelében például kimondottan valótlannak tartotta Czettrich szóbeli beszámolójának részleteit,[9] s ez okból kifolyólag a lengyel udvar is felállított egy agnoszkáló bizottságot, Mikołaj Nipszycz követ vezetésével, aki viszont már csupán János koronázására érkezett meg Székesfehérvárra.[10]

         Ami magának a jelentésnek a tartalmát illeti, az Acta Tomiciana gyűjtemény korabeli, részleges másolata és a Bartoniek Emma fordításának alapját képező Pray: Annales…c. művének Sárffyt idéző másolata közt van némi különbség. Ez pedig nemcsak a latin nyelv használatának eltérő jellegében — amely egyértelműen a pallérozott 18. századi szerző javára dőlne el —, hanem a szöveg értelmezésében is megmutatkozik.

Az első eltérés a jelentés azon részén tapasztalható, mikor Czettrich a király holttestét felismerve felkiáltott: „…hoc est regiae Maiestatis, Domini mei semper gratiosissimi certissimum corpus, flexisque genibus, cum lacrimis osculatus est.”[11] Bartoniek Emma a következőképpen fordította: „…Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram holtteste, ez egészen bizonyos! [— kiáltott Czettrich — B. R.] s térdre borulva, sírva megcsókolta.”[12]

Az Acta Tomiciana-ban található, 1526-os részleges másolat ugyanezt tartalmazta, de nem tett említést arról, hogy az udvari kamarás érzelmei úgy nyilvánultak volna meg, hogy Czettrich megcsókolta a több hetes királyi holttest jobb lábát („…dextrum pedem”), amely elsőként került elő a friss sírdomb alól: „…hoc est regiae Maiestatis, domini mei semper gratiosissimi certissimum corpus!”[13]

A másolatok közt meglévő második eltérés sem jelentős, ennek ellenére nem hagyható figyelmen kívül a jelentés értelmezésekor. „Re cognita corpus effodimus, caput primum,et ora abluimus: pulcherrime per ea signa, quae regia Maiestas in dentibus ferebat, se esse indicavit.”[14] A mondat magyar nyelven — Bartoniek alapján — ekképpen hangzik: „Minthogy így felismertük [ti. II. Lajos holttestét; B. R.], kiástuk a testet, először a fejét, aztán arcát lemostuk, és egész pontosan felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak.”[15] Míg az Acta Tomiciana gyűjteményben a következő olvasható: „Effodimus caput primum et ora abluimus pulcherrime, per ea signa, quae regia Maiestas in dentibus gerebat, se esse indicavit.”[16] A két másolat láthatóan eltér mind tartalmilag, mind szerkezettanilag, de nem ezek a tényezők okozták ennek a szövegrészletnek haloványabb fordítását. Szöveghűbb fordításban a mondat olvasata: „Kiástuk először a fejet, és lemostuk legszebb részeit, azon jegyeket, melyeket király őfelsége a fogain viselt, [s amely] őt híressé tette.”

Salamon Henrik II. Lajos holttestének felismerése kapcsán jutott arra a következtetésre, hogy a jegyeknek „…közismerteknek kellett lenniük, ha Sárffy levelében egyszerűen csak utal rájuk, anélkül hogy közelebbről jellemezné őket; továbbá igen jellegzetesek, ha a tetemvizsgáló kamarás [ti. Czettrich — B. R.] éppen csak ezekről ismerte meg kétségkizáróan a királyi hullát.”[17] Salamon szerint II. Lajos retrognathia superior volt, és az ebből adódó „…vézna, fejletlen, infantilis, besüppedt felső állcsontján és fogsorán ismerte fel Czettrich kamarás a királyi tetemet.”[18]

A két másolat közti harmadik — egyben utolsó, jelentős — eltérés a királyi holttest romlatlan, ép voltának megfogalmazásában rejlik. „Absit adulatio, et Reverendissima Dominatio vestra credere dignetur, nunquam vidi corpus exangue hominis tam incorruptum, tamque non fastidiosum, et minus terribile. Nulla enim corporis Maiestatis suae pars corruptum, vel foeditatem aliquam habuit, nec minimum vulnerum, etiam in quantitate aciei acris, praeterquam exiguum in labiis.”[19] Bartoniek Emma — ezúttal szöveghű — fordítása alapján magyarul a következők olvashatók: „Nem akarok hízelegni, de főtisztelendő uraságod [ti. a jelentés címzettje, Brodarics István — B. R.] kegyeskedjék elhinni nekem, hogy sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna, ennyire ne lett volna undorító és ijesztő. Mert nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán.”[20] Az Acta Tomiciana-ban található másolat tárgyalt részének első tagmondata még egyezik a Pray Annales…c. művének fentebb említett idézetével, a második tagmondat azonban eltér attól: „Absit adulatio et Rma. Dtio. vra. credere dignetur, nunquam vidi corpus exangue hominis tam incorruptum tamque non fastidiosum et minus terribile, nulla enim corpus suae Mtis. Pars coruptionem aut foeditatem aliquam habebat, nec minimum vulneris etiam praeter unum exiguum in quantitate unius aurei.”[21] Sárffy Ferenc jelentéséről készült ezen utóbbi másolat tehát nem szólt arról, hogy II. Lajos ajkán találtak volna az agnoszkáló bizottság tagjai szúrt sebet. Ellenben a holttesten „…nem volt semmiféle seb, kivétel egyetlen kicsinyt, egy arany [érme — B. R.] mennyiségben.” E másolat alapján azonban lehetetlen azonosítani Lajosnak azt a testrészét, ahol — a dokumentum értelmezése szerint — a nem tűszúrásnyi, hanem jóval nagyobb felületű — jóllehet nem halált okozó — sérülés bekövetkezhetett.

         Már a tanulmány elején utaltam arra, hogy a magyar közgondolkodás részéről — valószínűleg a dátumfeloldás hibája nyomán — elterjedtek a Sárffy-féle jelentést kritizáló nézetek.[22] A modern világ emberének szemével azonban sosem szabad vizsgálni ilyen messzeségbe visszanyúló dokumentumot. Így semmi rendkívülit nem lehet abban a momentumban találni, mikor az agnoszkáló bizottság vezetője, Czettrich Ulrik királyi kamarás — bár Sárffy szerint a királyi holttest nem undorító, nem ijesztő, és rendkívül ép állagú, mégis — II. Lajost a hulla fogainak jellegzetes vonásairól azonosította. Sárffy egyrészt a körülmények okozta kiváló konzerválás előtt tisztelgett ily módon, másfelől pedig a szokásos udvariassági szabályokat sem kívánta áthágni.

         Ha azonban Sárffy Ferenc jelentésének részletei sem győznének meg valakit, ez esetben segítségül hívható a már királlyá koronázott János (1526-1540) Krzysztof Sydłowiecki, lengyel kancellárhoz írott levele,[23] melyben az újdonsült uralkodó megerősítette az agnoszkáló bizottság által előadottak II. Lajosra vonatkozó részeit.

        Az 1526. október 17-én, a tokaji várban tartott részországgyűlésen — a Szapolyai-párti — rendek ugyanezen év november 5-ére hirdettek királyválasztó országgyűlést Székesfehérvárra. A török kitakarodását követő hónapok legjelentősebb politikai eseményén a vártnál is több résztvevő képviseltette magát a rendek részéről. Az 1526 novemberében még igen szűk elitre támaszkodó Habsburg Ferdinánd tanácsadóinak első ijedtsége azonban csakhamar alábbhagyott, mikor lassacskán fény derült arra, hogy a magyar politikai elit a koronázási ceremónián mutatottaknál jóval megosztottabb, vagy némi vagyoni jellegű szolgáltatás fejében megosztható. Ebből is következik az a tény, hogy a János koronázásán megjelent rendeket nemcsak az aktus, és — a török Porta szemszögéből — a hódítóval packázó, nemzeti érzelmekkel telített hangulat, hanem az egykori uralkodó, az igen fiatalon elhunyt II. Lajos temetése is a koronázó városba vonzotta.

         Szapolyai János birtokában volt minden lehetséges eszköznek, amely elősegíthette a koronázásához vezető jogi, és egyéb más vonatkozású utat. Nem kívánom részleteiben ismertetni azt a procedúrát, mely Jánost a magyar királyi címhez vezette — hiszen számos kiváló tanulmány született már e kérdésben —,[24] csupán néhány pontot ragadnék ki a János rendelkezésére álló, koronázásához feltétlenül szükséges összetevőkből.

Egyrészt — a királyválasztás, majd koronázás szempontjából — lényeges feltétel, hogy a korábbi király, II. Lajos holttestét az agnoszkáló bizottság — majdani temetés céljából — Székesfehérvárra hozta. II. Lajos — ahogy János írta — körülményekhez képest méltó temetéséről — annak ellenére, hogy a Habsburg Mária által megbízott Czettrich találta meg a holttestet, tehát az ellentábor is igényt formált a végtisztességre — Szapolyai János gondoskodott (ld. 23. jegyzet id. levelét). Mivel a temetés nem fulladt botrányba, minden kétséget kizáróan hitelt lehet adni mind Sárffy Ferenc jelentésének, mind a már idézett Szapolyai oklevél tartalmának; tehát Szerémi György — II. Lajos halálának kapcsán is — már többször cáfolt műve valótlan a tekintetben, hogy a fiatal uralkodót Szapolyai János testvére, György egy háromélű cseh karddal összeszurkálta volna.[25]

Másrészt — Perényi Péter mellett — Szapolyai János volt a „koronaőr”, vagyis a Szent Korona birtoklása mindennél fontosabb alapot teremtett János számára a Mohács utáni helyzet kétséges kihasználására. Voltaképpen a Szent Korona jogi háttere az a tényező, amely Habsburg Ferdinándot visszatartotta a Jánossal folytatott versenyfutásban.

Harmadrészt János a személyéhez hű politikai elit, valamint az adott jogi helyzet kontinuitásának kiaknázásával teremtett egy szilárd, szakértő uralkodóképet magáról. Az első benyomás alapján János példamutató, nemzeti alapon szerveződő, a körülményekhez képest higgadt, de erélyes kormányzata sokakat vonzott még akkor is, ha érezhetően nem volt e tulajdonságok mögött erős hatalmi alap. A láthatóan kapkodó, helyzetéhez képest önkényeskedő, Pozsonyból Márián — mint kormányzón — keresztül üzengető Habsburg Ferdinándról kialakult képhez viszonyítva mindenesetre pozitívabb volt János megítélése.[26] A létező jánosi demagógia erősségét bizonyítja az is, hogy a II. Lajos saját tulajdonát képező, korszakos jelentőségű erasmusi fejedelemtükröt — melyet maga V. Károly, német-római császár küldött személyesen az akkor még kamasz Lajosnak Budára — valaki a mohácsi csatát követően félreérthetetlenül Já-nos műveltségének becses darabjaként tüntette fel.[27]

Sokat lendített továbbá János — koronázásával kapcsolatos — ügyén, hogy megbecsülhetetlen számú és minőségű, de a török által nem háborgatott haderővel rendelkezett.[28]

Szintén nem elhanyagolható tény, hogy Szapolyai János Magyarország leghatalmasabb főura volt, tekintélyes bevétellel, és — apja, Szapolyai István (egykori kincstartó) tevékenysége kapcsán — nagy családi vagyonnal rendelkezett. Korántsem lehet azonban ebből messzemenő következtetéseket levonni: mert János vagyona elegendőnek mutatkozott ugyan a főrendek megnyerésére, a koronázásra, és az uralkodás alapjainak megszervezésére, azonban ellenfelével, I. Ferdinánddal nem vehette fel a versenyt.[29]

         A Sárffy-féle jelentést megerősítő Szapolyai oklevél tartalmára, keletkezési körülményeire visszatérve megállapítható, hogy — bár János is kísérletet tett Lajos holttestének felkutatására —[30] a királyi tetemet Czettrichék találták meg, s ezt János is elismerte. A János által felállított agnoszkáló bizottság egyik tagja sem volt szemtanúja Lajos szerencsétlenségének, márpedig az oklevélben az újonnan megválasztott uralkodó — sajnos konkrét megnevezés híján — arról adott számot a lengyel udvarnak, hogy egy néven nem nevezett személy szerencsésen visszaemlékezett a tragédia színhelyére. „Regis predecessoris nostri felicis reminiscensie nuper e lime exicato („a veszedelem kezdetétől”— B. R.) iam gurgite, in quem incautus praecipitem se dederat…”[31]

Szintén egybevág Sárffy Ferenc jelentésének tartalmával az oklevél további szövege, melyben János az élettelen, kiásott királyi tetem végső azonosítását az egyház — ismét megnevezetlen — nagyobb, tekintélyesebb méltóságainak tulajdonította: „…effosum inque Ecclesia maiore honestissime depositum iaceret exanime, visum fuit nobis („a látvány ismert volt” —

B. R..)...”[32]

János király oklevele Sárffy jelentésének már fentebb elemzett keltezését is hozzávetőlegesen megerősítette, hiszen a Lajos tetemének megtalálásáról szóló hírek a tokaji részországgyűlés utolsó napjaiban már számára is ismertek voltak (ld. 23. jegyzet id. dokumentumát).

A II. Lajos holttestével kapcsolatban János által írottak szintén összeegyeztethetők Sárffy jelentésével. Szapolyai János Lajos temetésével összefüggésben már egy, az eltelt idő által enyészetnek átadott tetemről beszélt, melyet tovább már nem lehetett épségben tartani. Mindenesetre János király is a kedvező körülményeknek tulajdonította azt a jelenséget, hogy Lajos holtteste sokáig felismerhető maradt: „…super terrae fatiem conservari.”[33]

         Magára a temetésre közvetlen János királlyá koronázása előtt került sor: „…feria proxima ante festum beati Martini Episcopi (ünnepe november 11-én volt, ez a nap 1526-ban vasárnapra esett — B. R.)…”[34] Brodarics István ezzel szemben november 9-ére datálta a temetést.[35]

         Az oklevél — akárcsak Sárffy Ferenc jelentése — igen fontos dokumentum. Fontossága azonban nemcsak közvetlenül annak tartalmára értendő, hiszen ez az oklevél volt az első olyan kezdeményezés, mellyel János király egy csapásra átértékelte a korábbi évek rapszodikus külkapcsolatát a lengyel udvarral szemben. II. Lajos nagybátyja, I. Zsigmond (1506-1548) lengyel király a Habsburg-ház nyomásával szemben is mellszélességben kiállt — korábbi sógora, későbbi veje — János király mellett. Az 1526 után kifejezetten gyümölcsöző lengyel kapcsolatainak köszönhette János, hogy nevét megismerték külföldön is (Franciaországtól Angliáig). Nem véletlen, hogy a már többször idézett oklevél Angliában található. VIII. Henrik (1509-1547) angol király is tájékozódhatott az oklevél alapján a Mohács utáni Magyarország belviszonyairól, és — hiába szabadkozott úgy, hogy Angliát a nagy távolság elválasztja Magyarországtól — a körülmények ismeretében a Portán szolgálatot teljesítő angol diplomaták már idejekorán tájékozódhattak a részletekről, és az oklevél tartalmának ismeretében alakíthatták a törökkel folytatott külkapcsolataikat.

 

A rövid tanulmány a mohácsi csata 475. évfordulójára készült.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Egy fontos jelentés elemzése
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2024 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat